°21.rész - Bárcsak hazugság lenne°

Hol vannak a kommentek?!

"Állítólag a problémák elől nem lehet menekülni, én mégis ezt az utat választottam. Egy próbát megér." - Roxanne Graham

ROXANNE

Miután becsuktam az ajtót Harry után, a könnyek záporozni kezdtek a szememből, végig az arcomon. Amit Skyról mondott az valami gyönyörű volt...Megérdemlik egymást, látszik hogy oda meg vissza vannak a másikért. Próbáltam letörölni a könnyeim, de fölösleges volt, mert újabbak gördültek a helyére. Felbattyogtam az emeletre, egészen a szobámig, ahol az éjjeli szekrényem második polcát kinyitottam, de meglepődtem. Hol van a piám? Megpróbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, de nem igazán ment, ugyanis annyit ittam, hogy alig emlékszem egy-két momentumra. Liam. Ennyi villant be. Mondjuk ez is több, mint a semmi. A telefonom után kezdtem kutatni, majd végre megtaláltam a párnám alatt és felnyitottam. Na bassza meg... 20 nem fogadott hívásom van a főnökömtől, plusz egy hangüzenet. Azonnal hallgatni kezdtem. "Roxanne! Nem tudom mi a francot csinálsz, de már nem is érdekel. elegem van belőled, KI VAGY RÚGVA!" - üvöltötte a telefonba, majd sípolt, ezzel jelezve hogy vége a hangüzenetnek. Lesütöttem a szemeim, majd tárcsázni kezdtem Liamet.
- Mondjad. - vette fel és csak ennyit nyögött be.
- Mi történt tegnap este? - kérdeztem aggódva, hogy mennyire bukhattam ki, ugyanis ismerem magam, részegen megnyílok, és szófosásom van mindig olyankor.
- Semmi különös, csak annyit mondtál, amit eddig is tudtam. - felelte nem túl kedvesen.
- Mi a bajod? - kérdeztem még nyugodtan, mert nem tudom, hogy mégis miért ilyen paraszt velem.
- Nem éri meg Rox. Ne igyál többet.
- Te csak ne döntsd el, hogy mi éri meg és mi nem. Majd azt én eldöntöm. És amúgy is. Hol a piám?! - vontam kérdőre, most már dühösen.
- Eldugtam.
- Mi van?! Azonnal mond meg, hogy hova!- kiabáltam a telefonba.
- Nem.
- Liam James Payne! Azonnal mond meg, mert ha nem, megjárod! - keltem ki magamból, mert nem bírom, ha kekeckednek velem.
- Roxanne, állj le! Normális vagy?! Egy idióta balfasz miatt, nehogy már folyton részeg legyél, csak azért mert a szűz kurva barátnőjét felcsinálta! Gondolkozz már az eszeddel! - ordította le a fejemet, mire engem csak még jobban felhúzott.
- Cseszd meg akkor. - morogtam, majd kinyomtam a telefont. - Mégis mi a szart képzel magáról?! Fú, mindegyik egy csicska, egytől egyig! - üvöltöttem ki magamból, ezután vettem egy mély levegőt és leültem az ágyra.Végiggondoltam az életem. Semmi értelme az egésznek. Beleszerettem egy olyan fiúba, aki lassan nős, börtönben voltam, iszok, mint a gödény és alpári vagyok. Bár én mindig is ilyen voltam. nem szabad az öt fiú közelében lennem, amíg nem teszek mindent helyre az életemben. Muszáj újra kiegyensúlyozottnak lennem.
- Apa! - kiáltottam el magam, majd lefutottam a lépcsőn.
- Mond kincsem. - mosolygott rám kedvesen mikor leültem vele szemben az asztalhoz.
- Mond apa...Anya nővére, Destiny még mindig Franciaországban lakik, Párizsban? - kérdeztem félve, ugyanis egy remek ötlet pattant ki a fejemből.
- Igen, miért? - kérdezte rémülettel az arcán. Gondolom nem akarja hogy elmenjek.
Sóhajtottam egyet. - Apa, muszáj elszabadulnom. Ez az egyetlen kiút. - ahogy apa bánatos, csalódott szemeibe meredtem, könnyek szöktek a sajátomba. Utálom mikor megbántom.
- Rendben, látom te már ezt eldöntötted. - hangjában szomorúság csengett.
- Ne haragudj...én csak...egyszerűen nem bírom már...ez....Apa! Szerelmes vagyok egy leendő apukába, aki nemsokára megházasodik! Mégis mit tegyek? - úgy a negyedik szónál már nem bírtam és eltört a mécses. Csak sírtam és sírtam. Apu hirtelen azt se tudta, hogy mit csináljon, hisz soha nem látott még sírni. Végül úgy döntött, hogy csak átölel és hagyja hogy kisírjam magam.
- Felhívom Destinyt, és megbeszélem vele a dolgokat. Mikor szeretnél menni? - kérdezte csöndesen.
- Minél hamarabb. - suttogtam, majd megpusziltam az arcát és felmentem a szobámba. Ledőltem az ágyra és lehunytam a szemeim. Nem állt szándékomban elaludni, de valahogy mégis sikerült.

- Rox! - visította nővérkém, mire erőteljesen megfájdult a fejem és szemeim azonnal kipattantak.
- Mit akarsz?! - förmedtem rá, ugyanis egy szép álomból ébresztett fel.
- Segíts! - kérlelt, mire megadóan sóhajtottam és felkeltem.
- Miben? - kérdeztem rá, mire lerángatott az ágyról és áthúzott a szobájába.
- Képzeld, Tylerrel találkoztam és ma együtt vacsizunk. - kezdte lelkesen, mire hunyorogtam egy kört, majd átsuhant az agyamon.
- Az, az a fiú? - kérdeztem egy mosollyal az arcomon.
- Igen. - vigyorgott rám eszeveszettül, mire csak felkuncogtam, és segítettem neki kiválasztani a ruháját, majd elkészülni. Tény és való, a nővérem gyönyörű, mint mindig. Küldtem felé egy mosolyt, amit igaz nehéz volt kipréselnem magamból, mert hiányozni fog nagyon is.
- Roxan kincsem. - hallottam meg Apu hangját a földszintről, mire nyeltem egy nagyot.
- Te maradj itt, mindjárt jövök vissza. - mosolyogtam nővéremre, majd gyorsan lerohantam.
- Destiny azt mondja, hogy holnapután tudsz menni hozzá, és nagyon örül neked, iszonyatosan hiányoztok neki.
- Köszönöm. - suttogtam, majd átöleltem.
- Elmész? - lépett le az utolsó lépcsőfokról Sky, könnyekkel a szemében, mire felé fordultam és lesütöttem az íriszeim. - Miért?
- Sajnálom... - suttogtam magam elé. - De értsd meg, muszáj egy kis környezetváltozás, és ez nem megy, ha körbevesz az az öt hülye. Kérlek ne haragudj rám, ez tűnik a legjobb megoldásnak. - magyaráztam sajnálkozva, mire legördült pár könnycsepp puha arcán, amik meg sem álltak az álla vonaláig. Közelebb léptem hozzá, majd letöröltem a könnycseppeket.
- Mennyi időre mész?
- Nem tudom. Akár hónapokra, akár évekre, de az is lehet, hogy örökre. - magyaráztam feszülten, majd kikerültem Skylert és felmentem a szobámba. A szekrényemből elővettem a két hatalmas bőröndöm, majd a ruháim elé álltam és sóhajtozva pakolgatni kezdtem. Igaz csak holnapután megyek, de nincs sok erőm hozzá, hogy holnap nővérkém megpróbáljon segíteni, aminek a vége az lenne, hogy ő elkezdené nézegetni a fotóalbumot, amiben megannyi kép van kicsi korunkról és elkezdjen sírni a régi szép emlékeken, ami miatt majd nekem kellene ápolnom, így nem tudnék pakolni. Szóval szerintem egyszerűbb lenne ma elintéznem. Először a nadrágokat, rövidet, hosszút egyaránt, majd a pólóimat, végül a dzsekijeimet. A ruháimból nincs nagy választék de én mégis teljesen elégedett vagyok vele. Az ajtó kinyitódott és Skyler lépett be rajta. Egy pillanatra ránéztem, míg leült az ágyra, majd körbenéztem a szobámba. Mit kéne még vinnem?
- Figyelsz te rám? - kérdezte Sky, mire felocsúdtam bambulásomból.
- Ahan. - vágtam rá, majd újból gondolkozni kezdtem, hogy mit nem raktam el. Sajnos, így viszont egyáltalán nem figyeltem semmi másra, nővéremre se.
- Ahan. - vágtam rá megint mikor kérdzett valamit, de egyáltalán nem voltam a tudatomnál, se a való világban, inkább az elmém furcsa ábrándjai közt. - Mi? Ja igen, persze. - néztem rá, mikor megállt előttem karba font kezekkel mellei alatt.
- Szóval a "Mi? Ja igen, persze" járattal mész? És "Ahan" miatt mész el? - kérdezte felvont szemekkel, mire elmosolyodtam.
- Bocsi. Na figyelek rád, mond a kérdéseket. - ültem le az ágyra, mire velem szemben foglalt helyet.
- Hanyassal mész?
- Nem tom.
- Mi miatt mész?
- Nem tom.
- Tudsz te egyáltalán bármit?
- Nem tom. - nevettem fel, mire nővérkém csak a szemét forgatta.
- Zayn miatt mész.?
- Ez inkább hangzott kijelentésnek, mintsem kérdésnek. - oktattam ki. Nem bírom, ha valaki megpróbálja eldönteni, hogy mit miért teszek, mert néha még magam sem tudom.
- Állj le Rox. Mindenki tudja, hogy legszívesebben megtépnéd Perriet, ezek miatt, amik történtek. - magyarázta mindent tudóan.
- Nem. Perrie nem tehet semmiről, Malik a hibás mindenért. És most kérlek hagyj magamra, pakolnom kell. - szólaltam meg keményen, mert kikészített a gondolat.
- Akkor segítek. - jelentette ki.
- Nem.
- De...
- Azt mondtam, hogy hagyj magamra! - kicsit megemeltem a hangom, de nem ordibáltam, nincs hozzá erőm. Miután Skyler elhagyta a szobát, esetlenül zuhantam az ágyra, miközben könnyeim csordogálni kezdtek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz elválnom tőlük. Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telefon, amit nehezen előhúztam, majd megnéztem ki az. Liam.
- Szia. Mostmár lenyugodtál? - vettem fel, mire legjobb barátom mély és boldog hangja csapta meg a fülem. Nem szólaltam meg. - Roxan? Itt vagy? - hallottam meg kíváncsiskodó hangját. Nem válaszoltam, csak újra előtört belőlem a zokogás, amit nem tudtam visszatartani. - Indulok. - és ennyivel tette le.

LIAM

Amint meghallottam, hogy sír, hirtelen nem tudtam mire gondoljak először. Inni biztos, hogy nem ivott, mert kiöntöttem az összeset a lefolyóba és Sky állítása szerint ki se mozdult otthonról. Akkor mi történhetett, ami ennyire felzaklathatta? Amint kiszálltam az autóból, rohantam az ajtóhoz és rátapadtam a csengőre.

- Ty? - nyitotta ki vigyorogva Skyler az ajtót, de mikor meglátott, sóhajtott egyet, majd egy mosolyt varázsolt arcára. - Gondolom húgomhoz jöttél. Fent van, a szobájában. - magyarázta, miközben beengedett, majd hatalmas léptekkel megindultam fel az emeltre. Az ajtaja előtt vettem egy mély levegőt és benyitottam. Ami ott fogadott megrémisztett. A ruhásszekrénye teljesen üres volt, ami előtt két hatalmas bőrönd volt, amiből az egyik tele volt, míg a másik csak félig. Rox az ágyon feküdt és csak bámulta a plafont. Meg sem moccant, mint egy élettelen bábu, úgy feküdt. Óvatosan lefeküdtem mellé és meg sem szólaltam, megvárom míg ő közli velem a dolgokat.

- Elmegyek... - suttogta maga elé. Oldalra fordultam és átható pillantásokkal mértem arcát.

- Hova? - suhogtam a levegőbe, ami szinte megfagyott körülöttünk. 

- A nagynénémhez. - nem tágított, esze ágában sem volt elárulni a várost, vagy akár csak az országot. Tudta, hogy csak vissza akarnánk tartani őt. - Így lesz a legjobb. Muszáj egy kis környezetváltozás. Ki kell szeretnem belőle. Utálom magam, amiért itt kell hagynom titeket. De ez van. - lassan, érthetően ejtette ki a szavakat a száján. Akármennyire is szeretném/szeretnénk, hogy itt maradjon, fölösleges, mert ő már eldöntötte. Senki és semmi sem állíthatja meg. 

- Szeret téged... - suttogtam, mire ő is oldalra fordult és a szemembe nézett.

- Mondd még egyszer.

- Szeret téged. - szemeztünk egy ideig.

- Bárcsak hazugság lenne. Látom a szemedben, hogy igazat mondasz. De ha tényleg szeret, akkor ő hol van? - kérdezte, jogosan. Nem nekem kéne, mondanom hogy szereti, hanem Zaynnek. Neki kéne itt feküdnie Rox mellet, neki kéne szemezni vele, neki kéne kimondani a szavakat. Helyette én vagyok itt. Én, a legjobb barátja és nem a szerelme. Fantasztikus...-remélem érzitek az iróniát. Már nincs tovább, nincs visszaút, el fog menni és az egyetlen személy aki ezt megállíthatná, nincs itt mellette.