°5.rész - Ki az a lány...?°

Sziasztok!
Borzalmasan csalódott vagyok, ugyanis egyetlen egy kommentet sem kaptunk az előző részhez... Valamit rosszul csinálunk? Mert ha igen akkor írjátok le és mondjátok meg, mert akkor tudunk rajta javítani! Kérlek kommenteljetek ha tetszik! Puszi Rebeka

"Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, hogy egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam." - Roxanne Graham

ROXANNE

Borzalmas egy érzés volt azokat a szavakat a nővéremhez vágnom, de nem tehettem mást... Muszáj volt megbántanom, hogy ne kezdjen el kutatni azután, hogy miért csuktak le, hisz akkor összetörne, ha megtudná, hogy az imádott bandácskája tehet mindenről. A bűntudat mardos, amiért ennyire megbántottam, de remélem egy nap megérti és megbocsájt. Lesütöttem a szemeim, majd felsóhajtottam és kicsoszogtam a szobából és az őr mellé álltam.
- Roxanne minden rendben? - kérdezte kedvesen az őr, azaz Bryan, aki az elmúlt hat hónapban tök rendes volt velem, nem úgy, mint a többi hájfejű biztonsági ember.
- Sajnos nem, Bryan. - sóhajtottam kínkeservesen, majd elindultam előre, de egy pillanatra visszafordultam. - Tudom a járást. - intettem le az őrt, mert már indulni akart, mire bólintott egyet. Halkan csoszogtam végig a folyosókon, mindig a padlót bámultam, mintha az olyan érdekes lenne, de mikor meghallottam az ismerős hangú zokogást, azonnal felkaptam a fejem. Az üveg túloldalán Skyler sírt, miközben a fejét egy ismerős fiú mellkasába fúrta. A felismerés hirtelen csapott belém, amikor rájöttem, hogy az nem más, mint az egyik gyilkos! Nem messze tőlük megláttam a többi mészárost, akik simogatták drágalátos nővérem hátát. A düh hirtelen elöntött és nem tudtam ész szerűen gondolkozni, csak azzal foglalkoztam, hogy testvérem pasija, anyánk egyik "végzete". A kezeim ökölbe szorultak a látvány miatt, de nem engedtem, hogy kitörjön belőlem a fenevad, ezért lehunytam szemeim és relaxáltam. Ujjaim már nem görcsöltek, kezdtek ellágyulni, végül pedig kiegyenesedtek. Kifújtam az eddig benntartott levegőt, majd hátat fordítottam és elindultam a többi rab közé.
Reggel nyúzottan keltem ki az ágyból, de alig bírtam rendesen felkelni, az egyik őr már rángatott is kifele, miközben mondta, hogy eljött a hónap első napja, amikor meglehet látogatni a rabokat. Tudtam, hogy ez lesz már kezdek hozzászokni, ugyanis mindig ekkor jön Zayn. Még mindig nem mondtam el, hogy miért akartam megölni őket, de ez láthatólag nem nagyon zavarja. Mindig mesél vicces sztorikat a bandáról és magáról, amin mindig nevetek, de én sem maradok csöndben, hanem mesélek magamról, amin mindig elmosolyodik. Szeretem mikor mosolyog, olyankor annyira aranyos és amikor csillog hozzá a szeme, akkor egyszerűen gyönyörű. Tudom egy pasira nem mondják, hogy gyönyörű, de hát erre a fiúra ez a legjobb kifejezés. A csuklóm kirántottam az őr marka közül, majd végre normálisan mentem a szoba felé, ahol reménykedtem benne, hogy Zayn van, de borzalmasan nagyot tévedtem, ugyanis egy olyan személy állt ott, akire nem számítottam. Mikor beléptem megakartam fordulni, de az őr rám csapta az ajtót, így muszáj volt bent maradnom. Kicsit idegesen messze, de szembe álltam vele, majd tekintetem rá emeltem.
- Nem azt mondtad, hogy többet nem kell téged látnom? - kérdeztem bunkón, ami nagy nehezemre esett, ugyanis nem tett ellenem semmit, amiért én így viselkedhetnék vele.
- Kihozlak. - válaszolt tömören és komoly stílusban, amin egy kicsit meglepődtem, de nagyon nem izgatott.
- Jó itt nekem. - feleltem ugyanolyan stílusban, mire elmosolyodott és közelebb jött.
- Ugyan miért lenne jó itt neked? Simán kitudnálak vinni csak meg kéne mondanod, hogy miért vagy bent és mennyit kaptál... - kezdett el vidáman magyarázni, mire hátrahőköltem, hisz az ilyen dolgokba mindig nagyon beleéli magát.
- Skyler elég! - szóltam rá erőteljesen, mire nagyra nyílt szemekkel ártatlanul nézett rám. - Jó itt nekem! Nem kell kivinned, csak annyit kérek, hogy hagyj békén! Nem kell más csak annyi, hogy szállj ki az életemből! Hidd el így mindkettőnknek sokkal jobb lesz! - kezdtem el idegesen hadarni, mire pár könnycsepp kicsordult a szeméből. Nem akartam, hogy ez legyen, de egyszerűen nem tehettem mást, hogy végre ne kutakodjon tovább utánam.
- Harrynek igaza volt...Nem kellett volna eljönnöm hozzád! - vágta a fejemhez, mire a név hallatán fe ment bennem a pumpa.
- Ja igen el is felejtettem a kis dalospacsirtádat! Az a kis nyálas pöcs, aki elszédít! - emeltem fel a hangom.
- Ő legalább szeret és törődik velem! - köpte a szavakat hozzám, mire az ujjaim ökölbe szorultak.
- Sky ne higgy neki! Ő egy hazug! Csak kihasznál! Harry nem az akinek te hiszed! - kezdtem el kedvesebben magyarázni, mire csak tágra nyílt szemekkel figyelt engem.
- Ugyan miért hinnék neked?! Nem is ismered őt, sőt még engem sem ismersz! - ordibálta mérgesen, mire vettem egy mély levegőt és azt lassan kifújtam.
- Nem ismerlek? - kérdeztem halkan a könnyeket visszatartva. - A húgod vagyok...az ikertestvéred vagyok! - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Akkor ki az a lány, aki kedves, jószívű, önfeláldozó? Ki az a lány, akit már 21 éve szeretek? Ki az a lány, akit kicsiként mindig megvédtem minden rossztól, a nagyobbaktól, az ágy alatt vagy a szekrényben bújkáló szörnyektől? Ki az a lány, aki mindig támaszkodhatott rám, ha esetleg egy fiú összetörte a szívét, aki elsírhatta minden estén át a baját és én megnyugtattam azzal a bizonyos mondattal, hogy: "Minden rendbe jön!". Ki az a lány, aki az átsírt esték után bizakodóan kelt fel minden reggel és hitt abban a reményben, hogy egy éjszaka alatt minden rendbe jött? - kezdtem el sorolni dühösen egy-két példát, majd elérkeztem a legfőbb kérdésre, amit dühösen, de minden egyes szót megfontoltan ejtettem ki a számon. - Ki az a lány, aki Édesanyánk halála után előszeretettel ellökött magától mindenkit, de legfőképp Engem, aki direkt azért közeledett, abban a hitvilágban, hogy majd együtt átvészelik, de nem helyette inkább egy saját kis világot teremtettél magadnak! - üvöltöttem, miközben hevesen mutogattam össze-vissza a kezeimmel. - Maradjunk annyiban, hogy Te nem ismersz engem! - emeltem ki a te és az engem szavakat, majd kiviharzottam a szobából. Hirtelen valaki megfogtam a csuklóm, mire megfordultam és szembe találtam magam Bryannel, aki intett a fejével egy másik szoba felé, így sóhajtottam egyet, majd benyitottam.
- Már csak te hiányoztál! - fújtattam, mint egy macska, majd becsaptam az ajtót, mire egy picit tágra nyíltak a szemei.
- Neked meg mi a franc bajod van?! - kérdezte idegesen, mire megforgattam a szemeim.
- Hogy mi a bajom?! Te és a nyomorék haverjaid! Mindent tönkretettetek! - üvöltöttem rá. Ha ők nem ölték volna meg Anyát, akkor Sky nem taszított volna el magától és akkor nem lennék itt dühösen.
- Ugyan mond már meg, hogy mit tettünk?! Miért akartál megölni?! Hm?! Mert hogy már fél éve ezen rágódunk! Nyögd már ki! - üvöltött rám, amitől őszintén szólva egy picit megijedtem.
- Tudni akarod? - kérdeztem normál egyben nyers hangnemben, miközben a könnyeimmel küszködtem. - Szóval tudni akarod...Elmondom, de előtte feltennék egy kérdést. Csak azért látogattál, mert megakartad tudni, hogy miért lőttelek meg? - kérdeztem reménykedve, hogy nem ez miatt, hanem miattam.
- Persze, miért látogattalak volna másért?! - akadt ki, mire bennem eltört valami. Összetörtem, hisz azt hiszem kedvelem ezt a fiút. Szomorúan elkezdtem egyetértően bólogatni, hisz mit hittem, hogy egy ilyen lány mint én bárkinek is tetszenék. - Na kinyögöd végre?! - unszolt, mire egyet bólintottam. Amint átfutott az agyamon, hogy ők ölték meg az Édesanyámat, a düh elárasztotta a testem és ökölbe szorultak az ujjaim.
- Te szemét köcsög! - üvöltöttem rá, miközben egyre közelebb mentem hozzá. - Ti öltétek meg anyát! - ordibáltam, majd lendítettem a kezem és bevertem egyet Zaynnek.
- Te normális vagy?! - kérdezte a földről, ugyanis az ütés hatására hátra esett. Az orrához kapott és csak akkor láttam meg, hogy vérzik.
- Én teljesen normális vagyok! Egy nyomorult gyilkos vagy a maradék négy hülyével együtt! Ti öltétek meg anyát! Mostmár örülsz?! Tudod miért akartalak téged és a haverjaid hideg vérrel kinyírni! - üvöltöttem rá miközben a könnyeimet visszatartottam.
- Mi nem öltünk meg senkit! - vágott értetlen fejet, amivel engem rohadtul felhúzott.
- Tényleg?! Akkor elmesélem neked. Két és fél éve történt, egy éjszaka, amikor is ti ittas állapotban kormány mögé ültetek. Egy elhagyatott úton mentetek és átmentetek a másik sávba, ami miatt a szemben jövő autónak el kellett rántania a kormány, emiatt az autó legurult a dombon. Tudod kik voltak az autóban?! - kérdeztem bunkón, mire értetlen fejjel megrázta a fejét. - A szüleim! Az Anyám egyből meghalt, míg az Apámat meg tudták menteni! És gondolom nagyon is jól tudod, hogy a drágalátos haverodnak, Harrynek a barátnője nem más, mint az én nővérem, az Ikertestvérem! - emeltem ki az utolsó szót, majd a tekintetem rá emeltem. Mintha megijedt volna...de nem tudom mitől...valószínűleg a kegyetlen igazságtól. Nem bírtam tovább nézni az Anyám gyilkosának az arcát, inkább kirohantam.